Jó, hogy bizsereg…

Írtam már korábban, hogy eredetileg Mátyás királynak készültem. Aztán szerettem volna FBI ügynök lenni, jogász, meg restaurátor is… végül diplomákkal, nyelvvizsgákkal és jó pár év multis tapasztalattal inkább elköltöztem egy kis görög szigetre, az olívásba, ahol nem plázákba botlottam úton-útfélen, hanem leginkább kecskékbe.

Ekkorra már megérett bennem a gondolat, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy húzzam az időt és ne azt csináljam, amit igazán szeretnék. Valószínűleg nemcsak a gondolat érett meg, hanem én is, mégpedig arra, hogy feladjak egy jól működő életet, egzisztenciát és ugorjak egy jó nagy fejest az álmaimba.

Persze így leírva ez nagyon rózsaszín, pedig volt hepe és hupa is, de ezek is hozzátettek a dolgok alakulásához. Hálás vagyok mindazoknak, aki szárnyakat adtak és hogy a fotózásba egy ilyen vadregényes görög szigeten mélyedhettem bele, ahol sok a szép, szép a fény, sok a mosoly és az emberek nagyon nyitottak.

_MG_4411 _MG_4421

Az élet viszont vicces kedvében a nagy őt nem egy jóvágású görög kecskepásztor személyében, helyből, hanem Magyarországról hozta, így kétlakivá váltam/unk. Az elmúlt esküvői szezon egy részét már Magyarországon töltöttem, fényképeztem.

Utólag elmondhatom, a tavalyi év a sok-sok örömével együtt nehéz is volt, legfőképp a hazatelepülők kultúrsokkja miatt. Annak ellenére, hogy végre minden egyes körülöttem elhangzó szót értettem, úgy éreztem, külföldön vagyok, a megszokotthoz képest minden idegennek tűnt: az emberek attitűdje, a fények, színek, illatok. Hiányoztak a kinti barátok, a törzshelyek, a mentalitás, az olívás, a komótosan 2 óra alatt megivott kávék a tengert bámulva. Szerencsére mindezeket ellensúlyozta a sok szeretet, élmény, csodás esküvők, a sok jó fej ember, ölelés – jó volt bizony, csak máshogy.

A két szezon között majd’ 3 hónapot itthon töltöttünk, Lefkadán. Jó érzés volt megérkezni oda, ahol minden a régi, ahol minden fűszál ismerős, ahol nem túráztatják az emberek magukat és egymást sem, ahol kuncogok, amikor húúúzom-húzom a citromot a fáról és a leveleken megülő víz az arcomba csorog, ahol odajön a bárány, ha bégetek neki, ahol a ‘kopott’ az adottság és nem divat, ahol a kávézóban tudják, hogyan iszom a kávét (tejjel-két cukorral, egy nagy mosollyal és egy hátba csapkodással hozzák), ahol örömmel tölt el, hogy a cipőm tele van homokkal és hogy az ismeretlen három fogú bácsika is gyermeki örömmel mosolyog. (:

 _CSA5836 _MG_4397

A napokban megszaporodtak az idén házasodó párokkal való skype beszélgetések, levél- és mosolyváltások:  jó hallani, ki hogy van, ki hogy halad a szervezéssel, mesélnek magukról és a nekik fontos dolgokról. Miért mesélem ezt el? Azért, mert úgy 20 perce, amikor itt, a világ közepén, Lefkadán, az erkélyen ácsorogva a tengert néztem delfinekért szurkolva, egyszer csak azt éreztem, hogy nini, bizsereg a jobb mutató ujjam… mert mennék már… figyelném, ahogy készülődnek, hogy izgatottak, hogy örülnek, hogy boldogok, már fürkészném az otthoni szépet… már nyomnám a gombot… hát ezért bizsereg az ujjam és bizsereg a szívem. Azt hiszem, feltöltődtem, tudom hozni a napsütést és a tengerillatot – kezdődhet a szezon, már csak ötöt kell aludni. (:

x, Eszter

Leave a reply

Your email address will not be published.