Száguldás a traktoron 1. rész – miért éppen Lefkada?

Ha az élet egy rögös út, akkor én egy lengéscsillapító nélküli, kopott piros traktoron száguldok rajta és lengetem a szalmakalapomat!

Ragyogó napsütés van ma, Lefkada virágba borult, Rodo néni, a hajlott hátú szomszédasszonyunk dudorászik az utcán, lusta macska sziesztázik a házunk előtti kápolna kertjében, füst szaga színezi a tavasz illatot, és én mindezt hálás belső mosollyal nyugtázom. Az  egyik emeleti szobában ücsörgök, ahol a régi kopott fapadlón világítanak a porszemek, a pasztell színű falakon az erkélykorlát árnyéka ad mintázatot, a három méteres ablakok előtt pedig úgy lengedeznek a fehér gyolcsfüggönyök, mintha velem örülnének a tavasznak. A spalettás ablakok kitárva, hadd jöjjön be a fény és a friss, sós levegő – talán segítenek nekem írni.

2009 első fele, mondjuk úgy, nem volt életem legrózsásabb időszaka. Gyerekkori barátnőm hasonló cipőben járt, elhatároztuk hát, hogy elutazunk valahova…akárhova…nekem ugyanis teljesen mindegy volt az úticél, csak ki kellett lépnem kicsit az akkori életemből. Így a döntést is ráhagytam és csak az indulás előtti napokban néztem meg a térképen, hogy hol is van ez az ismeretlen nevű sziget…Lefkada.

A recept bevált: egy hét alatt az enyhe letargiám nem is enyhe eufóriába csapott át, ám ami a leginkább említésre méltó, az egy érzés, amit, bár sokat utaztam, soha, sehol nem éltem át azelőtt. A Lefkadán töltött harmadik napon, ugyanis, amikor a parton hanyatt fekve a hibátlan fehér kavicsokat babráltam, belém hasított egy érzés:  ’ha a természet ereje ilyen gömbölyűre tudja csiszolni a kavicsokat, akkor az élet mégiscsak gömbölyű – csak észre kell vennem’ …és onnantól nem engedett ez az attitűd és az érzés, hogy valami dolgom van Lefkadán, valami idehúz, nagy-nagy erővel. Még így leírni is kicsit nyálas, de szó szerint ez játszódott le a fejemben, kb. 7,5 másodperc alatt… Bár akkoriban is hallgattam már a megérzéseimre, de alapvetően elég racionális vagyok, így először magam is azt hittem, kicsit megsütötte a fejemet a nap.

travel

Hazatérve azonban nem találtam a helyemet: állandóan a ’mit keresek én itt’ és ’elvesztegetem az életem’ érzés üldözött. Hirtelen annyira gyorsnak éreztem az idő múlását, hogy rájöttem, nincsen időm azt mondogatni, hogy ’majd holnap’ és nincsen értelme kifogásokat gyártanom, elvégre magammal szúrok ki. Azt gondoltam, én nem várok meg egy súlyos betegséget vagy balesetet, ami ráébreszt a lényegre – nekem épp elég volt az a felismerés, hogy az azt megelőző éveket nem úgy éltem, ahogy szerettem volna.  Ideje volt szembenéznem magammal, kezembe venni az életem és vállalni a teljes felelősséget érte.

Szabadidőmben az esküvők, a fotós-segédség, az utómunka ekkor már jelen voltak, de lévén ’álló- és  mozgóképes’ szülők gyereke, eszemben sem volt a szorongásaimat növelni azzal, hogy a szemük láttára komolyabban hasonló tevékenységbe kezdjek. A világ legjobb ’földi’ munkahelyén dolgoztam, jó pozícióban, megbecsülve,  jó ’ellátmánnyal’ – nagyon szerettem ott lenni, szerettem a kollégákat, a vezetőmet, nem tűnt ésszerű döntésnek eljönni onnan– de éreztem, hogy mérföldkőhöz jutottam, vagy most váltok egy nagyot, vagy soha. Voltak, akik szárnyakat adtak, voltak, akik hümmögtek, voltak, akik szerint megbuggyantam… ám ahogy az akkori főnököm is mondta: ’aki látott téged Lefkadáról hazajönni szivárvány színűen és tenger illatúan, az tudja, hogy ott a helyed’ – és én is így gondoltam.

Collage 1

Végül 10 hónappal az első lefkadai utam után, 28 évesen, úgy 2,5 kiló papírral (diplomák, nyelvvizsgák és egyéb képesítések) és egy volt férjjel a hátam mögött, feladtam a kényelmes multis létet, eladtam az autómat, kiadtam a lakásom és zéró görög nyelvtudással, de tele pozitív meggyőződéssel, fejest ugrottam az ismeretlenbe…

A célom az volt, hogy a megfelelési vágyamat és korlátaimat a kényelmes szintre bontsam és hogy attól a naptól kezdve azzal éljek, ott éljek és azt csinálva éljek, amit igazán szeretek.

Ha érdekel a történet folytatása, katt IDE.

Leave a reply

Your email address will not be published.