Száguldás a traktoron 2. rész – görög(j) az élet napos oldalán!

Ha az élet egy rögös út, akkor én egy lengéscsillapító nélküli, kopott piros traktoron száguldok rajta és lengetem a szalmakalapomat!

Azt már elmeséltem, milyen út vezetett Lefkadára, ezt IDE kattintva olvashatod, az pedig, hogy hogyan akklimatizálódtam, következzen most.

Sokan gondolták, hogy a Lefkadára költözésem után napi 24 órában a naplementében ültem egy pálmafa alatt, játszadozó delfineket bámulva és a koktélos pohár peremén a szirtaki ritmusára doboltam az ujjaimmal… Hát nagyon nem: a nehézségeket nem túlságosan részletezve, szeretném elmondani, hogy ha valaki ekkorát ugrik, mint én, annak nemcsak a meleg ruháit kell a fiók mélyére tenni, hanem az egóját is: nulláról kezdeni alázat és türelem szükséges, újradefiniálni magadat pedig önismeret…

Az első időkben dolgoztam a falu orvosi rendelőjében, készítettem ékszereket és árultam hajójegyet. A turisták által látott felszínen túl egy másik világ van: a közösséget teljesen más dolgok működtetik, más az általánosan elfogadott értékrend, mások a szokások, bizonyos helyzetekre adott  reakciók, más a testbeszéd. Egy világ háta mögötti kis görög faluban egy porszem voltam. Porszemnek mondjuk elég jókedvű, de ez akkor is nagy váltás volt az ’edzőtermedet is a cég fizeti’ multis (városi emancipunci) lét után, így támogató család, remek társ, sok humorérzék, néhány csomag zsepi, MagneB6, pozitív gondolatok kellettek hozzá és nem kevés eltökéltség, tudva, hogy mindezt miért is teszem.

Ami életem egyik áldása, hogy a világ legderűsebb hegyoldalában éltem mindeközben, egy fantasztikus görög család házrészében, a legéletvidámabb társaságban: 2 db szülő, 1 db nagymama, 2 db huszonéves fiú, egy pár és egy sereg állat társaságában. Nem tudom, olvastátok-e Durrelltől  A családom és egyéb állatfajtákat… Lefkada ez a világ! Mangana-hegyoldal pedig ennek a világnak a közepe! A tökéletlenség tökéletessége, ahol a sok esetlen báj nem díszlet, hanem a valóság.

Élveztem a természetközeli életet és sajátos tudatállapotba kerülve merültem el egészen apró részletek megfigyelésében… például, hogy a levendulabokrunk mennyit nőtt, a szomszéd bácsi a jobb vagy bal függönyét elhúzva figyeli a történéseket, hogy a teraszunkat menetrendszerűen este tízkor átszelő Nagy Barna Béka hány ugrással teszi meg az utat, vagy hány halászhajó futott ki aznap. Legyeket csapkodtam egy Gordon nevű letört farkú gekkónak és voltak napok, amikor a legnagyobb bosszúságot az jelentette, hogy még Görögországban sem sikerült életben tartanom egy leandert.

mangana

Hálás voltam a mindennapokért: olívás hegyoldal, folyamatosan magyarázó kabócák, kilátás a tengerre, ajtódon bebámuló kecskék, a ruháidat a szárítóról lopkodó kutya, alacsony víznyomás, ingadozó áram, szertartásos kávézás, gekkók a szoba falán, párás-sós levegő, tengerparti homok a lábujjaid között, bárányok kolompjának hangja, napszítta színek, sok fény és még több derű – ezek nagy részét persze egy utazó is látja és csodálja, a jó közérzethez ez is elég, ám a hely megértéséhez nagyon kevés.

Görögország esszenciájának megéléséhez, az emberek megismeréséhez évek kellenek, nyelvtudás és hogy a saját bőrödön tapasztald meg ezek jó és rossz oldalát… olyan nagyon mélyen bevésődött értékek és érzések irányítanak, melyek egy részére nincs is szó a magyar nyelvben.

A másik fontos pont, az emberek voltak, akik meghatározták, hogy hogyan viszonyuljak a görög léthez és úgy általában az élethez itt, a világ naposabb oldalán: egy alapjáraton kiabálva kommunikáló görög család, akik persze angolul egy szót sem tudnak, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy az első naptól bármit hosszasan magyarázzanak neked görögül, ahogy abban sem, hogy bármit megetessenek veled két perc alatt, akár akarod, akár nem…vagy rád ragasszák az Esteraki becenevet… nekik az a természetes, hogy egy kis ételt a kilincsedre kötözzenek… vagy kacagjanak, amikor kizárod magadat a házból egy szál törülközőben… hogy a házi apuka elkérje a kidobásra ítélt szalmakalapod, amit évek múltán is a fején látsz… hogy a skacok a levegőben lóbáljanak egy ’hello Hugyi’ (értsd Hugi) köszönés társaságában, vagy a házianyuka lekiabáljon neked az alsó szintre, hogy a teregetés során lepotyogó sátornyi bugyikat ugyan hajigáljad már vissza…

lefkada2

Megszokod  a neszeket, hangokat, szokásokat: a fekete szoknyás-kendős nagymama szörcsögését, aki két mondatot váltogat igen drámai hangsúllyal, de széles mosollyal (’jaj de meleg/hideg van, fáj a lábam’), már tudod, hogy ha görög énekkel kísért lendületes lépteket hallasz, akkor a nagyobbik ’Ocsi’ (érts Öcsi) közeledik; tudod, miért löttyintenek utánad vizet és miért a névnapokat tartják, nem pedig a születésnapokat. Már jobban érted, hogyan működnek, hogy az állandó jókedv csak a kívülállóknak szól és hogy mennyi téves és sztereotip gondolat él a görögökkel kapcsolatban.

Megtanulod a nyelvet és jópár év múlva is nevetve emlegeted velük a történetet: amikor a háziapuka minden nap elmondta vagy tízszer, hogy ’nem beszél, nem beszél, szerintem Esteraki nem ért semmit, nem szólal meg soha’ (értettem én, amit mond, csak hát szégyenlős voltam beszélni, ő meg ezt pontosan tudta), majd amikor kiköltözésem után 4 hónappal az első görög mondat elhagyta a számat, elkezdett kiabálni, hogy ’beszél! beszél! megszólalt!’ (még szerencse, hogy járni már tudtam). Mindenesetre megvan a sajátos bája egy hegyoldalban, nagyrészt fiúk között tanulni görögül: olykor még most is koncentrálnom kell, hogy ne eszeveszett hegyoldali göröggel és huszonéves fiúk szlengjével beszéljek.

A természet, az emberek, a mentalitás, a szokások és az attitűdöm egy olyan burokká, életérzéssé váltak lassacskán, mely azt üzente nekem, hogy az élet jó és én úgy vagyok jó benne, ahogy vagyok. Így kerestem a harmóniát magamban és a fényképezésben, majd a sok jó érzésből és a vágyból, hogy a jót visszaforgassam, 2010 őszén megszületett a Lefkada photo. Ezzel ismét valami új kezdődött és én azzal éltem, ott éltem és azt csinálva, amit szerettem – ám ez törékenynek bizonyult…

A történet befejező részéért kattints IDE

Leave a reply

Your email address will not be published.