Száguldás a traktoron 3. rész – durrdefekttel a nirvána felé

Ha az élet egy rögös út, akkor én egy lengéscsillapító nélküli, kopott piros traktoron száguldok rajta és lengetem a szalmakalapomat!

Egy történet befejező része ez, így ha nem tetted, érdemes lehet az első két részt elolvasnod, melyeket ITT és ITT találsz.

2010 őszétől minden a fényképezés körül forgott. Repkedtem, fényképeztem, képeztem és képeztettem magam, tervezgettem, szívtam a tudást magamba, fényképeztem, utómunkáztam, tanultam, fényképeztem és utómunkáztam és aztán újra elölről – elkövetve a tipikus lelkes, de nem tudatos fényképész hibát: hagytam, hogy teljesen beszippantson.  

Ennek persze van előnye, hiszen ha valamivel napi 15 órát foglalkozik az ember,  gyorsan tud fejlődni, de sajnos, miközben blendétől, csúszkáktól és a fotóalanyok örömétől megrészegülten repked, a törvényszerű negatív következményekkel nem számol. Mégpedig azzal, hogy  kizárja magát a valós világból és kívül rekeszt másokat a buborékán – a flow-nak nevezett sajátos tudatállapot és a fotózással járó életritmus amennyire addiktív érzés, annyira sok kapcsolat válik az áldozatává. És ezt a leckét én is megkaptam.

A repkedő egyszer csak rájön, hogy az ő kis világában magában van… Egy kis szigeten élve, a saját univerzumomba bújva nagyon egyedül éreztem magamat én is, tele szakmai kérdésekkel és kétségekkel. Hiszen a fényképészetnek csak egy része a technika csiszolgatása, másik része az önismeret és a fényképész lét sajátos hepe-hupái, melyek előre mozdítanak minket és tesznek egyre érettebbé.

mix1

A sok munkának eredménye is lett: a túl sok és túl jó visszajelzés azonban nem elégedettséget váltott ki belőlem, hanem kisebb pánikot… éreztem, hogy a meglehetősen gyorsan rám irányuló nagy figyelemre én nem vagyok készen. Írtam ezért egy (újabb) levelet az egyetlen fényképésznek, akinek a munkáját követtem, akkor már 6 éve. Akinek a blogján nevelkedtem és akikről tudtam, hogy volt már csodabogár egy ’idegen’ piacon, így elég tapasztalt, hogy ’fogja a kezemet’.

Ez a kézfogás olyannyira jól sikerült, hogy azóta sem ereszt és lettünk mi a legboldogabb borsó, meg a héja… már ’csak’ a köztünk lévő aprócska, 1500 km-es távolságot kellett összeegyeztetnünk a két külön országban lévő lefoglalt esküvőinkkel. Így lett ismét új helyzet: bár azzal éltem, akit szerettem, azt csinálva, amit szerettem, de nem ott, ahol élni szerettem volna. Elképesztő másfél év ingázás kezdődött Görögország és Magyarország között. Valamelyest a család és a Nógrádi sós ropi közelsége nyugtatott, de két ideiglenes otthonnal, két ennyire ellentétes mentalitású ország között utazgatva elég tudathasadásos állapotban éreztem magamat, és ezt tetézte, hogy Lefkadára volt honvágyam, ám nagyon vágytam magyar esküvőket fényképezni.

Az egyik leggyakoribb kérdésre, miszerint magyar vs görög esküvő, a rövid válaszom, hogy: nem, nem tudnék, vagy legalábbis nem szeretnék lemondani a magyar esküvők fényképezéséről: mert ’otthon íze van’, mert sokkal bensőségesebb, érzelmileg színesebb, változatosabb, az anyanyelvemen zajlik és mert sok olyan emberrel találkoztam általuk, akik nélkül kevesebb lenne az életem és magam is.

A másik tanulság,  hogy nem tudok lemondani a korábban átélt harmóniáról sem. A képeimet ugyanis nem a gépem készíti, hanem én… az agyam, a lelkem, az érzelmeim, az energiáim… azonban az ehhez szükséges jó energiákat, belső inspirációt, életörömöt itt, Lefkadán tudom magamba szívni.

Collage 1 másolat 3

Az ingázás kellemes szintre csökkent és a bázis ősz óta ismét Lefkada. A csodálatos hegyoldal a mindennapjaink része, továbbra is az itteni ’tűzhely’, ám új életünk a tenger partján, egy szűk utcácska kopott spalettás, százéves babaházában kezdődött – ahol a sikátorok fölött száradnak a ruhák, ahol biciklivel járunk zöldségeshez, ahol Rodo néni, a hajlott hátú szomszédnénink, mikor ezt írom, épp a kutyánkkal diskurál, ahol az egyszerű örömök épp eleget adnak a boldogsághoz… ahol cseng a telefon és belekiabál a jól ismert görög hang, hogy ’Esteraki, mikor jöttök már át?’ és behallatszik a kagylóba a bárányok kolompolása…

Mostantól tehát Lefkadáról járok ’haza’ hasonszőrű, idealista, pozitív attitűdű emberkéket fotózni, hogy a fényképezéssel kapcsolatban a jó dolgok megmaradjanak a ’hazából’  – a pozitív energiát, szeretetet, napsütést pedig görög földről importálom hozzá.

Lefkadáról – ahol azzal élek, akit és azt csinálva, amit szeretek.

sign

 

 

 

Leave a reply

Your email address will not be published.