Ünnepnapok, emléknapok

Állok itt feketében és szorítom a férjem kezét… nem esküvőn vagyunk a szokásos rejtőzködő öltözetben, hanem temetésen állunk – ez egy olyan szezon, hogy a sok esküvő közé temetések is vegyülnek. Ennek ellenére, ami kikívánkozik, nem egyértelműen szomorkodós, inkább életigenlős lesz…remélem…mert annak érzem…

Egy szomorú-szép történet az első, hiszen, ha már elkerülhetetlen, sokan ezt és így választanánk: több mint 60 év házasság után, 90 év felett békés arccal elaludni úgy, hogy a 93 éves drága férj előző nap még botra támaszkodva  virágot és falatkákat visz, hogy érezheted a családod gondoskodását… unokaként átélni, hogy a Papád elveszti a társát, anyukád az anyukáját, hogy nem lesz több nagymama lekvár, dorgálás a sál hiánya miatt, utánam integetés a kapuban, fájó, ám magamban viszem tovább őt, a tőle tanultakat és a hiányát pozitívba, szeretetbe tudom fordítani…

És van, amikor váratlanul egy fiatal családapa megy el… Ezért állok ma itt feketében. Nézem a többi embert a temetésen: hiába rejtik a fájdalmukat napszemüveg mögé, a tartásuk, az érintések, a hallgatás mindent elmondanak. Azon gondolkodom, valószínűleg sokakban ugyanaz játszódik le, mint bennem: hogy bármelyikünkkel megtörténhet… arra, hogy hogyan lehet tovább menni, nem tudom a választ, de ilyenkor minden sejtemben érzem, hogy addig hogyan volna jó…

Jó lenne annyi bölcsesség mindannyiunknak, hogy ne kelljenek ilyen veszteségek (és facebook-on ezrével megosztott életbölcseletek sem) a tisztánlátáshoz, hogy ne túléljük, hanem megéljük az életünk, hogy ne ilyen események után értékelődjenek fel a jó pillanatok és hogy addig szeressünk, mindent beleadva, amíg lehet.

Nem, nem szeretném az életet szorongva, a rosszra készülve élni, de minden relatívvá válik, amikor a sok örömkönnyes esküvős ünnepnap közé ilyen emléknapok kerülnek:  kimosolygom saját magam, mert tegnap hagytam, hogy egy légy felbosszantson,  ilyenkor kis apróságnak tűnhet a közeledő esőfelhő, hogy kényelmetlen a ruha abroncsa, hogy egy árnyalattal sötétebb a megrendelt szalvéta  vagy hogy egy tésztának ilyen hülye nevet adtak, mint lúdgége – mi ez ahhoz képest, hogy megtaláltátok/megtaláltuk a társunkat, aki ÉL! és ott van mellettünk; mellettünk lesz ébredéskor és odabújhatunk hozzá.

Állok itt feketében, én is azt remélve, hogy ez nem  történhet meg velünk és arra gondolok, milyen ellentmondásos a mélységes fájdalom-együttérzést mellett életigenlést érezni…

Eszembe jut, hogy jó pár éve már, amikor utoljára ezt éreztem  és azóta hiszek  benne, hogy lepereg az a bizonyos utolsó film, így gyűjtöm az élményeket, a pillanatokat és úgy szeretném élni az életem, hogy az utolsó slideshow-m legyen a kedvencem.

És állok, szorítom a férjem kezét, ő az enyémet…és tudom, megint ugyanarra gondolunk.

Leave a reply

Your email address will not be published.